AZ IGAZ BARÁT

Élt egyszer (nem is olyan messze) egy egész csapat kis kacsa, akik jó barátságban voltak egymással. Szinte egyformák voltak kinézetre, de a természetük nagyon különbözött. Volt köztük kedves, okos, ügyes, de sajnos volt köztük egy különösen kötekedő is. Őt Csintalannak hívták.

Állandóan mindenkiben hibát látott és ez a többieknek bizony elég rosszul esett. Nem is szívesen barátkoztak vele emiatt. De volt egy kacsa aki szóba állt vele ennek ellenére. Mégpedig Hápi. Csintalan mindig hozzá fordult, ha a többiek kiközösítették, és ő mindig türelmesen meghallgatta és tanácsokkal látta el.

Telt-múlt az idő... Egy őszi napon Csintalan kétségbe esve fordult újra Hápihoz.

– Engem már senki sem szeret, nincs is barátom. Segíts nekem játszótársat szerezni!

– Segítek, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem kötekedsz másokkal, és a jó oldalukat figyeled, és megpróbálod őket úgy elfogadni, amilyenek.

– Igen, igen, megpróbálom.

Ekkor Hápi kieszelt egy tervet, hogy hogyan barátkoztassa össze Csintalant-t a többiekkel. Másnap, amikor játszottak (mert nagyon jó móka volt a levelek között hancúrozni) Hápi elkezdte durván a többiek szemébe dobálni a leveleket, ezzel nagyon megijesztette a többi kacsát.

Ekkor lépett a színre Csintalan és rákiáltott Hápira:

– Hagyd abba! Mit képzelsz magadról? Megijesztesz mindenkit, menj innen!

Hápi megszeppenve el is ment. Lelke egyszerre volt bánatos és boldog is. Örült, hogy tervük sikerült és Csintalan-t befogadta a többi kacsa, de szomorú is volt, mert tudta, hogy nem találkozhatnak többet.

A kis csapat befogadta Csintalant, mert hálásak voltak, hogy megvédte őket. Ő pedig örült, hogy végre vannak barátai. Telt múlt az idő és Csintalan próbált kedves lenni a többiekhez és közben egyre kevesebbet gondolt régi társára.

Egy napon, amikor a kis csapat a tó felé igyekezett (mert hát a kacsák a vízben szeretnek lenni a legjobban) Csintalan megcsúszott egy sáros lejtőn és beleesett egy gödörbe. Egy régi, kiszáradt kút lehetett. Mély volt és sötét.

Csintalan kiabálni kezdett a többieknek:

– Húzzatok ki, segítsetek!

Új barátai próbálták kihúzni, de hamar feladták a küzdelmet. Gondolták, majd csak kimászik valahogy... és folytatták útjukat a tó felé.

Aznap Hápi is elindult délutáni sétájára, mert szeretett csak úgy kóborolni, beszélgetni egy kicsit Bagoly úrral és Nyuszival, meg a többi ott lakóval.

Egyszer csak hallott valamit, valami sírdogálást... még a hang is ismerős volt neki. Elindult hát megkeresni, hogy ki lehet az, aki ilyen kitartóan siránkozik, és végre rátalált Csintalanra. Megpróbált segíteni a pórul járt kiskacsán, de ő sem érte el...

Ekkor remek ötlete támadt. Nádból hosszú kötelet font, amivel könnyedén ki tudta húzni őt. Csintalan Hápi nyakába borult és egyre csak hálálkodott. Ekkor jött rá arra, hogy neki mindig is volt barátja, sőt igazi barátja, és bármi történhetett ő mindig mellette állt.

Ettől a naptól fogva télen-nyáron mindig együtt lehetett őket látni, hol csak sétálgattak, hol a többiekkel hancúroztak.